Csak Csajoknak

Vajon Kamarás Iván tudja hány csaja volt? - A celebgyáros naplója 12. rész

Végvári Tibcsi balesetének történetének első részét itt találod. Ha még nem olvastad, tedd meg, hogy értsed ezt a bejegyzést. Érdemes rászánni az időt (a szerk.). :-)

Csupa vér volt a farmerom. Az első gondolatom az volt nyílt törésem van, de ahogy végig tapogattam a lábam nem éreztem sem a csontot, sem azt, hogy valami eltört volna. Miután túlestem a rendőrség gondoskodó szeretetén, beszállítottak a mentőautóba, ahol egy piros kabátos hölgy fogadott. Én, ahogy édesanyámtól tanultam elengedtem egy bársonyos jó estét, majd bemutatkoztam, és elkezdtem panaszkodni a lábamra. A hölgy óriási szemekkel nézett rám, és nem értette a beszámolómat. Megmondom őszintén én sem értettem a reakcióját, hiszen, ha neki nem mondhatom el mi bajom, akkor ki fog megvizsgálni? Kiderült. Nem mentős volt, hanem áldozat. Ő volt az utas abban az autóban, amivel összeütköztem. Egy jót nevettünk mikor ez kiderült, és valamiért elfeledtünk minden fájdalmunkat, és dühünket. Kis idő múlva csatlakozott a mentőbe Béla, a taxisofőr, akivel karamboloztam. Bár aznap este munkáját vesztette el, mégis nyugodtnak tűnt, ami nekem nagyon rosszul esett. Mármint nem az ő jó kedve, hanem, hogy egy ember miattam, ha csak pár hétre is, de munkanélküli lett. Ez az érzés egy pillanatra jobban foglalkoztatott, mint a lábam, vagy az egész balesett. De Béla nem haragudott, csak a kezét és a nyakát fájlalta. Én ekkorra már nem bírtam lábra állni sem. A mentő elindult az Árpád Kórház felé, és kis időn belül kifejezetten jó hangulat alakult ki a betegtérben. Kis túlzással állíthatom, hogy viccelődtünk azon a tragédián, amiből percekkel előtte szálltunk ki. Ilyen az ember. Így dolgozza fel a fájdalmakat. Elvicceli. Csak, hogy ne kelljen szembesülnie vele. Igazából mi sem akartunk szembesülni. Inkább csak beszélgettünk. Majd megérkeztünk. A kórház egyik kiváló dolgozója egy hordágyat tolt az autóhoz, én úriemberhez méltóan felajánlottam a taxi női utasának az elsőbbséget. Majd jött még egy hordágy, én Bélára néztem, és egy nemes gesztussal csak annyit tudtam mondani: - Bélám, engedd meg az idősebb jogán. Majd ő is felszállt az egészségügy egyik riksájára. Majd jöttem volna én, mikor is kiderült nincs több riksa. De még serpa sem. Nagy nehezen lebotorkáltam a mentőből. Úgy festhettem, mint aki húsvétkor túl sokat kapott a miseborból. Ekkora már a kedvesem is a helyszínre ért, és óvó kezeit felajánlva egy összeszokott újszentlászlói gittegylethez hasonlítottunk. Szerintem Markó Iván rögtön felvett volna győri balettbe, ha ezt a bájos intermezzót végignézhette volna. A hattyú halála ehhez képest egy vidám darab volt. Tény, ami tény, nagyon fájt, szinte a második lépés után összerogytunk. Mármint Anna a kedvesem, és én. Ekkor Béla és a serpája visszanézett. Béla ott feküdt a hordágyon, és így szólt: - Ja, nem megy! Várj, átadom a helyem! Majd egy játszi mozdulattal lepattant az ágyról, és visszatolták nekem, és bálnamentésnél jól bevált szakszerű mozdulatokkal felpasszíroztak a hordágyra. Ezután a megkezdődött a szakszerű ellátás. Meg kell mondjam, vagy tíz éve nem voltam orvosnál, de amit ott tapasztaltam tényleg profi volt. Pik-pak megröntgeneztek, vettek vért, és megállapítottak, hogy bármennyire fáj mindenem, megmaradok. Én már indultam volna haza, mikor az ügyeletes orvos megosztotta velem a kedves hírt, a vendégül látnak egy pár napra, akár akarom, akár nem. Baleseteknél ugyanis ez a protokoll. Ettől nagyon ideges lettem. Mert ha valahol őszintén rosszul tudok lenni, azok az egészségügyi intézmények. Mint látogató általában pregnánsabb tüneteket tudok produkálni, mint akit épp látogatok. Szóval láttam magam előtt, itt a vég. Már épp toltak volna be a kórterembe, amikor egyszer csak megcsapott egy lábszaggal keveredett, férfiszag. Hogy mi az a férfiszag, azt most én nem fejteném ki, szerintem minden pasi, és minden pasival együtt élő hölgy ezt tökéletesen tudja. Aki meg még nem, az adjon hálát az égnek, és csókolja meg a kedvesét, vagy sose költözzön össze vele. Szóval toltak volna be a kórterembe, mikor egyszer csak kitámasztottam a kezemmel és azt kiáltottam állj! Én ide ugyan be nem megyek. Ti nem érzitek? Itt büdös van. Balázs, aki a hordágyat tolta, először azt hitte, csak viccelek. Rám nézett, és azt mondta, ne hülyéskedj már. – Mondom, én nem hülyéskedem! Ti ezt nem érzitek? Én ide be nem megyek. Meg akartok ölni? Ne már! Én maradok a folyosón! – és nagyon határozott mozdulatokkal mutattam a folyosó felé. Balázs, a beteghordó érezte, nem viccelek. Nem tudott mit tenni, kihozott egy takarót, és a nővérszoba mellé tolt. A nővérek nem értették. Azt éreztem kezelnem kell ezt a helyzetet. Rájuk néztem, és egy nagyon kedves mosollyal jó estét kívántam nekik, és bemutatkoztam! Még mindig nem értették, miért ragaszkodom a folyosóhoz. Bár valahol ők is tudták, benn tényleg büdös van. Mosolyogtak. Hogy elindítsam a reggelig tartó jó hangulatot, megkérdeztem őket, hogy nincs e kedvük velem vacsorázni. Az arcukon jól láthatóan kirajzolódott, hogy sajnálni kezdenek, hogy ennyire beütöttem a fejem. De miután kifejtettem, hogy én magam éhes vagyok, és épp kaját készülök rendelni, és őket is szívesen vendégül látnám, rögtön a bizalmukba fogadtak. Népszerűbb lettem hirtelen, mint Kamarás Iván. És miután kiderült, hogy tévés vagyok, az összes nővér egy emberként kérdezte tőlem: - Vajon Kamarás Iván tudja, hány csaja volt? Így hajnali 3-kor ez volt a legakutabb probléma a traumatológián. De persze reggel újabb kalandok következtek, amiket legközelebb mesélek el, ha ismét velem tartotok. Ígérem izgalmas lesz.
Végvári Tibcsi, a Celebgyáros eddigi bejegyzései: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész

Megosztás