Csak Csajoknak

Búcsú édesanyámtól - A celebgyáros naplója 17. rész

Fogtam a kezét és ő csak szuszogott! Arra gondoltam, sosem akarom elengedni ezt a kezet. A kezet, ami lassan három évtizede simogat. A kezet, ami kicsi volt és csontos, de ha rólunk volt szó bárhova elért. Majd hirtelen hozzám szólt: Itt aludhatok? Itt biztonságban vagyok? Kérdezte kissé mámorosan. Nem tudtam válaszolni neki, de belül minden porcikám ordított. Igen anyu, itt biztonságban vagy!

Amikor elkezdtük szervezni ezt a megemlékezést, akkor szinte minden porcikám daccolt a gyász ellen. Nem tudtam rávenni magam, hogy szomorú dolgokat mondjak, vagy szervezzek anyunak. Anyu ugyanis soha sem volt szomorú. Egyszer nem láttam szomorúnak. Mindig mosolygott, vagy épp leszidott, mert valami hülyeséget csináltunk. De szomorúságot sosem láttam az arcán. Amikor két évvel ezelőtt gége rákot diagnosztizáltak nála, csak mosolygott és rágyújtott egy jó cigarettára. Én ordítva bőgtem a MÁV kórház férfi wc-jében, mikor megfogta a kezem, és azt mondta nem lesz semmi baj. És baj tényleg soha nem is volt. Az egész életünket az ő mosolya határozta meg. Amikor 10 éves voltam, egy osztályfőnöki órán azt kérdezte a tanárnő, hogy ki az, akit még az anyukája öltöztet. Én boldogan és büszkén tettem fel a kezem, mire a tanár teljesen elképedt! - Ez felháborító! Mondta! És beírt az ellenőrzőmben egy figyelmeztetőt, anyunak, melyben az önállóságra hívta fel a figyelmét. Anyu, amikor elolvasta csak annyit mondott: Ez hülye! És másnap ugyanúgy ő öltöztetett.

Amikor húgommal kamaszok voltunk mindig ő tartotta hátát apu előtt, ha egyest kaptunk matekból, vagy intőt, mert épp szemtelenül néztünk a tanárra. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy mindent megadjon nekünk. Nem is értettem, honnan volt ennyi energiája. Hogy tudta mindezt játszi könnyedséggel úgy elénk rakni, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Valahogy mellette minden könnyű volt. Amikor 6 évvel ezelőtt mellrákot diagnosztizáltak nála, szinte meg sem rezzent. Én nagyon kiakadtam. Amikor hazaértem, a családi kupaktanácson csak annyit határoztunk meg, hogy mennyivel egyszerűbb apunak, akinek mindkét lába trombózisos, mert neki elég egy kósza vérrög, és nem kell évekig szenvednie. Morbid nem morbid együtt nevetett a család. Hozzá kell tennem soha nem ettünk olyan finomakat a kórházi büfében, mint amikor az öreg benn feküdt a kórházban. Apu rábízta anyura a teljes fizetését, amit mi jókedvűen elsütiztünk egy látogatásnál. Morbid nem morbid, bár apu a trombózisa miatt nem volt jó passzban, anyuval mi egész jól feltaláltuk magunkat. Mosolyogtunk.

Mosolyogtunk, akkor is amikor kiderült sem a kemó sem a sugár nem segített a gége ráknál, csak a napi másfél doboz piros szimpfónia. Kérdeztem tőle: - Anyu? Nem akarod letenni a cigit? Mire ő: - Letenni? Még a végén a nikotin hiánytól ideges leszek, felmegy a vérnyomásom, és tényleg megbetegszem. Megint csak mosolyogtunk. Bármi történt, mindig csak mosolyogtunk! Nem győzhette le a mosolyunkat semmi, és senki! Boldogok voltunk, mert megadatott nekünk az, hogy egymásnak legyünk. Hogy beszélgessünk, hogy szeressük egymást. És bár tudtuk, hogy nem kerülhetjük el az elkerülhetetlent, mosolyunkat az bátorította, hogy sok olyan közös élményünk van, amit senki nem vehet el tőlünk. Ami által minden örök marad! Amit tovább adhatunk a szeretteinknek, az unokáinknak, a barátainknak, és most itt mindenkinek, aki eljött, hogy elköszönjön tőle. Elköszönjön egy mosollyal!

Egy mosollyal, amit egykoron tőle kaptunk, és amit a szívünkben őrzünk mind addig, amíg viszont nem látjuk őt. Én is egy mosollyal szeretnék búcsúzni tőle egy mosollyal, amit rímekbe szedtem, és a magam egyszerűségével most neki szeretnék elmondani.

Megosztás