Csak Csajoknak

Lantos utca 8., avagy tényleg semmi nem változott? - Köteles Viki naplója 2. rész

 Még kisgyerek voltam, mikor kéthetente csütörtökön alig vártuk, hogy felhangozzon az oly megszokott főcímdal, s újabb izgalmak elé nézzünk. Ma már szinte nevetségesnek tűnik, ami akkor és ott szórakoztató és adrenalin-növelő volt, vannak azonban bizonyos dolgok, melyek nem változnak. Hogy mire is gondolok? Kedvenc szereplőink épp úgy megszenvedték az aktuális áremeléseket, kormányreformokat és választásokat, mint mi, s a BKV-sztrájk is mintha ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott volna le 15 évvel ezelőtt is. Volt szerelem, volt intrika – szex a morális erkölcsök és a cenzúra akkor még aktív működése miatt nem annyira – de fiatal házasok lázas pozitívizmusa, s a tapasztalt öregek velőig hatoló mondásai igen. Mindenki ugyanúgy megélte napi szintű problémáit, mint manapság, mindenki kereste a saját útját, s boldogulását. Akkor mi változott? Hogy jutottunk előrébb? Mi lett más? Számomra minden régi magyar film egyfajta nyugalmat áraszt. Sokáig gondolkodtam, miért van ez, hiszen akik abban az időben és rendszerben éltek, ugyanúgy panaszkodtak, mint mi most. Valami mégis más. Csak az idő szépíti meg az eseményeket? Vagy valóban sokkal könnyebb és egyszerűbb volt minden akkor? Nem tudom, és nem is tisztem ezt megítélni. De véleményem van. Nyilván, hisz mindig. A megfakult filmkockák mögött egy olyan világ rejtőzik, ahol még nem kellett rohanni, ahol mindenkinek megvolt a maga helye. Hol jobb, hol rosszabb beosztásban, hol magasabb, hol alacsonyabb életszínvonalon, de volt. Létbiztonsága. Ha valami irdatlan nagy baromságot nem tettél, másnap volt munkahelyed, volt lakásod, minden évben el tudtál menni – még ha csak a tsz-üdülőbe is, de nyaralni. És most? Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én folyton azt érzem, hogy rohanok valami után. Valamit mindig keresek és kutatok, és ha elérem, tovább kell mennem. Úgy célok, új vágyak, új utak várnak. Az elégedetlenség mintha örök társamul szegült volna. Helyt állok a munkahelyemen, írom a harmadik könyvem, írom a blogom, írok újságokba, próbálgatom magam ezerféle területen. Hol író vagyok, hol menedzser, hol partikon sziporkázom estélyiben, hol pedig kezeslábasban adok át traktort. Egyszerre vagyok barát és barátnő, konyhatündér és szerető. S valami mégsem klappol. Az elvárás magas? Vagy csak az általam kreált léc került magasra? Miért érzem mindig azt, hogy valami még kell? És ilyenkor jön a lázas agyalás, s mikor már mindenki alszik, újabb álmok szövődnek. Sok valóra válik, még több nem. Én pedig egyre görcsösebben igyekszem megélni a mát, s megtervezni a holnapot. Mondhatnám, hogy keresem az arany középutat, de nem így van. Sosem vágytam a középútra. Valami több kell, valami más. Valami, ami ízig-vérig én vagyok. Mint Etus kerámiái. Apropó, az ő házát is megkerestük.
Köteles Vikiről megtudhatsz többet, ha ide kattintasz. A pasik gondolataiba itt olvashatsz bele. Lépj be a Csajok klubjába itt!

Megosztás